Négy mozgalmas év elteltével a tudósító 1991 nyarán bezárta a berlini irodát (nem sejtve, hogy nyolc évvel később, amikor Bonnból Berlinbe költözik a kormányzati székhely, ő nyitja meg újra, történetesen megint Kelet-Berlinben), és visszatért dolgozni a Bródy Sándor utcába. Most, húsz évvel később ezzel a bejegyzéssel tehát véget ér a történelmi blog.
További olvasnivalók itt:
és itt:
Ha a rendőr pisztolyt ránt és lő, az káros az egészségre.
Illetve bocsánat, azt hiszem, ez így nem egyértelmű. Szóval ha a rendőr pisztolyt ránt és lő, az károsítja a rendőr egészségét. Ezért aztán az immár egységes berlini rendőrségnél 6 ezer pisztolyt kiselejteznek, mégpedig azokat a szovjet, Makarov típusú fegyvereket, amelyeket a volt kelet-berlini népi rendőrség hozott magával az egyesítésbe. A Makarovokkal az a baj, hogy higanymérgezést lehet tőlük kapni. A töltényekben ugyanis higanyszármazék is van, és a gondos nyugat-berlini lövészetvezetők a torkolat közelében köbcentiméterenként 0,1 milligramm higanyt is mértek a levegőben. Ilyen tudományos alaposság mellett nem tűrhető tovább, hogy a rendőröket egészségkárosodásnak tegyék ki, ezért a 6 ezer pisztolyt nyomban bevonták. Hogy mi lesz velük, azt nem tudni. Még az is lehet, hogy olyan országoknak adják el, ahol nem olyan kényesek a parancsnokok a higanyra. A fegyverekhez a népi rendőrség gondoskodása révén évekre elegendő töltény is van, de a higany miatt éppen ezeket nem szabad használni. Más, higanymentes töltény meg nem passzol a szovjet pisztolyokba. Hatezer fegyver persze nem kis tétel, olyannyira, hogy bármennyire jó üzlet is a fegyverkereskedelem, pillanatnyilag egyetlen cég sincs abban a helyzetben, hogy nyomban pótlást szállítson a berlini rendőrségnek. Most tehát a szabadságon lévők, a betegek, meg akik nem az utcán járőröznek, kölcsönadják megbízható, nyugati, higanytalan pisztolyaikat a veszélyes küldetésben lévő kollégáknak.
A legrosszabbat a végére hagytam: azt olvasom, hogy a keletnémet hadsereg átvétele után a Bundeswehr szakértői a közismert Kalasnyikov géppisztolyok 7,62-es töltényében is higanyt találtak. Azt egyelőre senki sem tudja felmérni, mi lesz ezek után az egészségre ártalmas kalasnyikovokkal. Azt hiszem, nem ajánlhatunk mást, mint hogy mindenki vigyázzon saját egészségére, és ne lövöldözzön – csakis jól szellőztethető helyen vagy szabad ég alatt. Ellenkező esetben rosszullét következhet be – annál, aki lőtt.
Nem szeretném eltúlozni a dolgot: ami Fürstenbergben és a hozzá tartozó Ravensbrückben zajlik, az nem szimbolikus jelentőségű. Egyszerűen csak egy német történet, amely a történelem és a hétköznapok összeütközéséből adódik. A történelem ezúttal az, hogy Ravensbrückben gyászos emlékezetű koncentrációs tábor működött, a hétköznap pedig az, hogy Fürstenbergben, ebben a brandenburgi kisvárosban bevásárlóközpontra és munkahelyekre van szükség.
A múlt héten már beszámoltam arról, hogy fél éve folyik egy szupermarket építése az egykori láger területén. A botrány némi késéssel, a múlt héten robbant ki, a döntés pedig tegnap, egy késő estébe nyúló tanácskozáson, a tartományi kormány kitartó közvetítésével született meg: az emlékhelyen nem működhet szupermarket. Fürstenbergben azonban elszabadultak az indulatok: ma délutánra a bevásárlóközpont hívei megint az arra vezető országos főútvonal blokádját hirdették meg. A hétvégén már szinte a tettlegességig fajult az ellentét a helybéli lakosok egy része és a tiltakozásul a helyszínre érkezett volt lágerlakók között.
Az érvek és ellenérvek könnyen átláthatók: egyfelől az emlékhelyet tiszteletben kell tartani, másfelől egy olyan kisvárosban, mint Fürstenberg, a mostani gazdasági helyzetben nem közömbös száz munkahely sorsa és a vidéki keletnémet árukínálat négy évtizedes böjtjét szenvedő lakosság ellátása. Csak azt nem lehet felfogni, hogy a kettő miért zárja ki egymást, miért pont a láger területén kellett építkezni. Most már azonban késő, senki sem hallgat a józan érvekre. A fürstenbergiek panaszkodnak: minket mindig elfelejtenek, végre itt egy beruházás, és akkor is lefújják. A helybéliek a sajtót okolják: a bel- és külföldi riporterek fújták fel a dolgot. Még a helybéli lelkész is azt prédikálja: a nemzetközi közvélemény tükröt tart a fürstenbergiek elé, mert külföldön megint az utálatos németek képét akarják megmutatni. A volt lágerlakók keserűen jegyzik meg ekkora érzéketlenség láttán: hát persze, a fürstenbergiek közül már annak idején se akarta senki észrevenni a lágerlakók szenvedéseit a szomszédos Ravensbrückben. A kedélyeket csak tovább borzolja, hogy a meglehetősen kiterjedt lágerterületen szovjet laktanya is van, illetve volt mostanáig. Ez kétségkívül ugyancsak nem kegyeletes dolog, és a fürstenbergiek egy része máris megtalálta az újabb érvet: az oroszokkal foglalkozzanak, ne pedig a szupermarketünket vegyék el.
A tartományi miniszterelnök – a kevés tekintélyes keletnémet politikus közül az egyik – kétségbeesetten igyekszik igazságot tenni a gazdasági fellendülés előre tekintő szorgalmazói és a történelmi felelősség felidézői között. A tartományi kormány ráadásul egyszeriben rájött, hogy ennyi emlékhellyel nem tud mit kezdeni. Máris közeleg a következő kellemetlen egyeztetés: egy adóhivatal éppen a sachsenhauseni koncentrációs tábor területén egy volt SS-igazgatóság épületét szemelte ki magának. Gondolták, ha az épület jó volt az NDK-hadseregnek, miért ne lenne jó az új adóhivatalnak is.
Egy keletnémet és egy nyugatnémet sétál a Keleti-tenger partján. Azt mondja a nyugatnémet: „Nézze csak, az az úszómester mentette meg tegnap az életemet.” Mire a keletnémet: „Tudom, de azóta már bocsánatot kért.”
Ez csak egy a száz vicc közül, amelyet egy jó üzleti érzékkel megáldott lipcsei kiadó dobott piacra. A kis kötet azóta borzolja a kedélyeket, olyannyira, hogy némelyek kifejezetten fajgyűlölőnek minősítik a vicceket, márpedig ez a minősítés német földön nem vicc. A könyvecske tartalma valójában sokkal kevésbé vicces, mint amennyire harapós, sőt gyűlölködő. Egyesek úgy vélik, hogy sajnos ez fejezi ki a kelet- és nyugatnémetek, közkeletű szóval Ossik és Wessik közötti viszonyt. Mások szerint ez azért túlzás, és a kedélyeket éppenhogy lecsillapítani, nem pedig szítani kellene. A főváros legnagyobb példányszámú napilapja, a Berliner Zeitung telefonos körkérdést is intézett olvasóihoz, és a vélemények megoszlottak. Akadt, aki cenzúráért kiáltott, de az ellentábor jogosnak találta a gonosz Wessi-vicceket. Ha a Wessik úgy viselkednek, mint a megszállók, akkor úgy is kell bánnunk velük – mondta.
Akárhogy is, a régi, igazi keletnémet viccek, a honeckeri idők termékei összehasonlíthatatlanul szellemesebbek voltak, a mostani Wessi-viccek viszont otrombák. Az enyhébbek közül való a következő: Egy múzeumban ezüst patkány lóg a falon. Egy paraszt adományozta a 16. században, a nagy patkányjárás idején – meséli a teremőr –, és amint felakasztották, az összes patkány szinte varázsütésre kimúlt. Mire a nyugatnémet látogató: És maga hisz az ilyesmiben? A teremőr: Tulajdonképpen nem, mert különben már rég felakasztottam volna egy ezüst Wessit.
Abban mindenesetre a legtöbben egyetértenek, hogy a viccek, akár igaziak, akár kitalálták őket, tényleges feszültséget tükröznek: a Wessik felsőbbrendűség érzése és arroganciája joggal bántja az átmenet bajaival küszködő Ossikat. Így aztán egy darabig még marad némi igazság a viccgyűjtemény következő darabjában: „Bemegy a vevő a könyvesboltba: »A tipikus Wessi, az Ossi jóbarátja« című könyvet keresem. Bocsánat, uram, utópikus irodalmat a szomszéd könyvesboltban árulnak.”
Úgy veszik, mint a cukrot, a németek a balatoni nyaralásokat. Könnyű kitalálni, miért: az egyhetes, félpanziós Balaton-parti szállodai üdülést annyiért árulják, amennyiből errefelé legfeljebb két éjszakát lehetne szállodában tölteni, vagy talán annyit sem. A tudósító persze ugyanúgy sejti a kedvezményes ajánlatok hátterét, mint ahogy a magyar idegenforgalmi piacot ismerő hallgató is hamar rájöhet: meglehetősen üresek a balatoni szállodák, és kerül, amibe kerül, meg kell tölteni őket. A kedvezményes utak különösen a keletnémetek körében népszerűek. A két volt KGST-partner egymásrautaltsága változatlan: a magyar idegenforgalomnak szüksége van a bevételekre, a volt NDK polgárainak pedig az olcsó külföldi utakra, az olyan lehetőségekre, amelyek révén kevés márkából is gazdag nyugatinak érezhetik magukat. Amint hallom, a vendéglátók panaszkodnak a keletnémetek fennhéjázására, amely azonban szűkmarkúsággal párosul. A vendégek – igaz, talán nem is csak a keletnémetek – öröme viszont mérsékelt, ha a nyugati pénzért cserébe a nyugati színvonalat keresik, de még nem találják.
Berlinben arra kértek, hozzam szóba azt a kellemetlenséget, hogy a magyar határokon kezdik elfelejteni az NDK útiokmányokat. Pedig a szabály úgy szól, hogy még egy ideig, ha minden stimmel, 1995-ig az NDK személyi igazolvány és útlevél ugyanúgy érvényes, mint a régi vagy új NSZK-papírok. Ezt a minisztériumok is így tudják, de állítólag némely magyar határátkelőkön egyáltalán nem, vagy csak valamilyen külön díj ellenében engedik át régi papírjaikkal a keletnémeteket. Ez nem szabályos, és nem is barátságos.
Amitől a keletnémetek tartottak, azt most a gazdaságkutatók bebizonyították: a családoknak majdnem a fele nem lesz képes megfizetni az új lakbéreket. Az októbertől érvényes lakbérekről ezekben a napokban kapják az értesítéseket a lakók, és ezzel egyidőben a tekintélyes berlini gazdaságkutató intézet, a DIW is elvégezte a maga számításait. Eszerint a háztartások 42 százaléka állami támogatásra szorul majd. Ennek megvan a maga módja: az NSZK-ban törvény szabályozza, hogy akinek a jövedelme nem elég magas, az állami támogatást kap a lakbérfizetéshez vagy az öröklakás törlesztéséhez. Ahogy ezt magyarul mondani szokás: nem a lakást támogatják, hanem a lakót. Ez azonban csekély vigasz a keletnémeteknek, akiknek érezhetően nyomja a lelkét, hogy a lakásuk havi költsége átlagosan három-négyszeresére nő. Az átlag az eddigi igen alacsony, még az NDK-időkből örökölt és egyszerűen csak német márkára átszámított 83 márkáról majdnem 300-ra nő. Ez persze nevetségesen alacsony a nyugatnémet lakbérekhez képest, de köztudottan a jövedelmek is alacsonyabbak keleten. A lakbérpótlékra vonatkozó szabályokat ezért a nyugatnémethez képest kedvezőbben alakították ki keleten.
Egy éve nagy volt az öröm, nagy volt a bizakodás, miközben a keletnémetek sorban álltak, hogy megkapják az új pénzt, a kemény német márkát. Ma már nyilvánvaló, amit már akkor is többen sejtettek: a gazdasági, valuta- és szociális uniónak nevezett nagy tervből csak az egyik: a valutaunió valósult meg, az viszont kiválóan.
Nem is lehetett volna ez másképp. A hétvégi újságokban olvasom az elemzéseket, amelyekben szociáldemokrata, vagyis ellenzéki politikus és tekintélyes nyugat-berlini gazdasági szakértő mind azt mondják: a valutauniónak sem politikailag, sem gazdaságilag nem volt alternatívája. Ami azóta történt, mind azt bizonyítja, hogy a tavaly még meglehetősen kedvelt elmélet, az NDK fokozatos felfejlesztése az NSZK szintjére, biztos kudarc lett volna. Még az ellenzék is elismeri, hogy Helmut Kohl kancellár kivételes érzékkel vette észre a történelmi lehetőséget, és a lehető legjobbkor vezényelte végig a valutauniót, majd a német egyesítést. Egyetlen hibát követett csak el, amely most bosszulja meg magát: nem mondta meg előre, milyen nehézségekkel járnak majd a változások.
Most tehát már nem a nagy lehetőségről és még nem a boldog végkifejletről beszélnek az emberek, hanem az átmenet nehézségeiről. Arról kevesebb szó esik, hogy aki nem munkanélküli és nem nyugdíjas, az máris jobban él, mint egy évvel ezelőtt. Kétségkívül ez a többség, de a keletnémetek között olyannyira nő a munkanélküliség, hogy a hangulatra mégis ez nyomja rá a bélyegét. És mivel a változások gyakran valamilyen határnapon lépnek életbe, a valutaunió mai első évfordulója éppenhogy rossz nap. Mától fogva nem áll az NDK-időkből maradt felmondási védelem alatt 1 millió dolgozó, tegnap ért véget a munkanélküliségbe vezető több hónapos parkolópálya több tízezer volt közalkalmazottnál. Emiatt nem tudni, mennyivel, de ugrásszerűen nőni fog az egy-két hónapig majdnem nyugvóponton lévő munkanélküliség.
Ugyancsak ma szűnik meg több, az NDK-ból maradt szociális juttatás. Az állam nem támogatja tovább az óvodákat és a bölcsődéket, a költségek az önkormányzatokra és a szülőkre hárulnak. Megszűnik a beteg gyerekek gondozására eddig szinte korlátlanul osztogatott táppénz, és évi öt nap marad belőle. Mostantól ha kevéssel is, de a betegnek is hozzá kell járulnia a gyógyszerek, a kórházi ápolás, a betegszállítás költségeihez. Az öregek otthonaiban is megszűnik az állami támogatás, a díjak meghaladják a még mindig alacsony nyugdíjakat, a lakók mind szociális segélyre szorulnak, még akkor is, ha ugyancsak mától a nyugatnémethez képest nagyobb mértékben emelik a nyugdíjakat.
Mindezekkel a ma életbe lépő változásokkal a keletnémetekre külön terhek is hárulnak, miközben minden német zsebéből több pénzt vesz ki az állam a jövedelemadó és az ásványolaj-forgalmi adó emelésével. Igaz, az adóemelésekkel éppen a keletnémet gazdaság fellendítéséhez igyekeznek pénzt előteremteni. És az is igaz, hogy az említett szociális támogatások megszűnésével a keletnémetek – ha úgy vesszük – nem kerülnek hátrányba a nyugatnémetekkel szemben, csak éppen megszűnnek az NDK-tól örökölt előnyeik. Csak éppen a keletnémetek még nincsenek a nyugatnémetek szintjén, még nem mondhatnak le könnyű szívvel a kisebb-nagyobb támogatásokról.
A helyzet fonákságát jól mutatja egy ugyancsak most feltűnést keltő ügy, az ápolónők nyugatra vándorlása. Ez egyúttal példa arra is, hogy az átmenetet a bürokrácia tovább nehezítheti. A keleti ápolónők bérét a nyugatiak bérének 60 százalékára emelték – ez nagyjából annyi, amennyivel a legtöbb szakma elégedett lehet, tekintve, hogy keleten kisebb a termelékenység. Csakhogy az ápolónő nem termel, és ugyanazt a munkát nyugati bérért is elláthatja nyugaton. Berlin keleti feléből tömegesen vándorolnak nyugatra a legjobban képzett ápolónők, különösen, miután mától fogva rejtélyes okokból mindegyiküket pályakezdőként sorolják be. A helyzet jelképes: keleten a beteg egyre rosszabbul van, nyugaton többé-kevésbé fájdalommentesen zajlik a műtét.
Kisebbfajta ostromállapot uralkodik a berlini magyar konzulátuson, illetve – ahogyan egy vezető diplomata diplomatikusan megfogalmazta – a szokásosnál nagyobb az ügyfélforgalom. Az épület előtt több száz török áll sorban, miután bizonyossá vált, hogy Jugoszlávia helyett egyelőre Magyarországon és Románián át kell kerülniük, ha hazafelé igyekeznek. A határállomások lezárása miatt a német tévék tegnap kezdték ismertetni az autóklubok erre vonatkozó ajánlatát. Törökországon kívül éppen Németországban, különösen Berlinben él a legtöbb török, és most, a nyár elején, érthetően igen sokan készülnek haza. Törökország azonban azon kevés európai ország közé tartozik, amellyel Magyarországnak még nincs vízummentességi megállapodása. (A másik kettő egyébként Albánia és Portugália.)
A berlini magyar konzulátus és a vele egy épületben lévő nagykövetség összes bejárata előtt törökök várakoznak, az igazi bejárathoz pedig hosszú sor vezet. A rendőrség felállította az ilyenkor szokásos terelőkorlátokat, és a rend őrei egyébként is kellő létszámban a helyszínre érkeztek. A helyzet a körülményekhez képest nyugodt. A konzulátus falaira máris török nyelvű tájékoztatókat ragasztottak ki, és egy ősz hajú török kézi hangosbeszélővel is tájékoztatja honfitársait. A vízumok kiadását persze a kisebb forgalomra méretezett konzulátus nem győzi, bár a házon belülről erősítést kaptak. Azok a törökök, akiknek német tartózkodási engedélyük van, azonnal kapnak magyar vízumot, csak azoknak az ügye bonyolultabb, akikről nem lehet mindjárt tudni, honnan jönnek és hová tartanak. A törökök tömege várhatóan csak nőni fog, mert az első hullámot követik azok, akik távolabbi városokból már telefonon érdeklődtek.
Robbanások rázkódtatják meg a keletnémet-nyugatnémet határt. Már nem lőnek, már nem tartanak ünnepi tűzijátékot a német egyesítés örömére, de a robbanások nem szűntek meg. Katonák keresik az aknákat, amelyek a gyászos emlékű belnémet határ mentén még mindig a földben lapulnak. Az aknákat a hatvanas-hetvenes években telepítették, és nem tudni pontosan, hány robbant fel, hány nyugatra menekülő halt meg miattuk. Azt sem tudni, mennyi maradt a földben, miután a nyolcvanas évek elején, a helyzet enyhültével a legtöbbet ismét felszedte az NDK határőrsége. Most, hogy megindult a kirándulók serege, most, hogy új vasútvonalakat építenek, nagy a veszély, hogy a lappangó aknák megint emberéletet követelnek. Azt azonban még a német alapossággal szervezett NDK-határőrség sem tudta utólag rekonstruálni, hol vannak még maradék aknák. Most tehát a volt NDK-hadsereg katonái, akiket úgyis mindjárt elbocsátanak, utolsó feladatként elkezdték az életveszélyes munkát. Szakértők szerint négy évig is eltarthat, amíg a volt határsávot teljesen megtisztítják, és elmúlik a veszély.
Messzelátót és iránytűt ajándékoztak a katonák a szovjet és a német külügyminiszternek, hogy a politikusok tartani tudják a helyes irányt. Jelképes mozzanata volt ez annak a potsdami ünnepségnek, amelyen Alekszandr Besszmertnih és Hans-Dietrich Genscher is beszédet mondott. Nem kevésbé szimbolikus az a körülmény, hogy az 50 évvel ezelőtti támadás óta eltelt jó néhány évforduló közül a mai volt az első, amelyről közösen emlékezett meg a két külügyminiszter, figyelmesen hallgató német és szovjet katonák társaságában. A helyszín sem véletlen, hiszen Potsdamban a nevezetes szerződéssel pecsételték meg a második világháború végét. A mai ünnepségen a szovjet külügyminiszter, akinek az apját német gránát ölte meg a háború első napjaiban, egyebek között arról beszélt, hogy a Szovjetunió sohasem volt közömbös a német nép sorsa iránt.
A parlament tegnap esti döntése szerint Berlin lesz a kormányzati székhely. Ahogy a mai Berliner Zeitung vastag betűs főcíme is mondja: Berlin győzelme a német egység teljessé tétele. A lap kommentárja szerint Bonn a háború utáni német újrakezdés jelképe, Berlin viszont a fal leomlása utáni új Németországé. A legtöbb reggeli vezércikk keleten és Nyugat-Berlinben felidézi: negyven éven át a politikusok mindig azt ígérték, hogy Németországot újraegyesítik, és Berlin lesz a főváros. Ezek után, és különösen, miután a német egyesítés óta Kohl kancellárt kétszer is hazugságon kapták – egyszer, amikor csökkent az életszínvonal keleten, másodszor, amikor felemelte az adókat – sem Kohl, sem mások nem engedhették meg maguknak, hogy a német egység újabb szószegéssel folytatódjék, és Berlin mégse legyen főváros.
Alig néhány hónapja, az öböl-menti háború idején, amikor az amerikaiak és szövetségeseik a sivatagi hadviselésben jeleskedtek, sorra érkeztek a szemrehányások Washingtonból és Londonból: miért nem mennek a németek is a frontra? Az európai közvélemény pedig csodálkozva vette tudomásul, hogy – több száz év után először – új figura jelent meg a politikai színpadon: a pacifista német, aki nem megy a frontra.
Hogy milyen volt az, amikor a németek a frontra mentek, arra azért sokan emlékeznek. 22-én lesz éppen ötven éve, hogy a hitleri Németország háborút indított a sztálini Szovjetunió ellen. A múlt hét végén német–szovjet történészkonferenciát tartottak, és ugyancsak a hétvégén nyílt meg egy érdekes kiállítás német és szovjet dokumentumokból, amely a háború embertelenségét idézi fel ismét. Volt tehát alkalom megismerni a történészek és a politikusok véleményét. A tudósítónak az tűnt fel, hogy a német történészeket továbbra is a németek felelőssége, mégpedig nemcsak Hitler, Göbbels és a tábornokok, hanem általában a németek felelőssége foglalkoztatja, immár majdnem két emberöltő távlatából is. Akik a sajtóban és a konferencián szóhoz jutottak, és akik a jelek szerint a szakemberek többségét képviselik, azok elsősorban azzal a legendával igyekeznek leszámolni, amely szerint a kegyetlenkedéseket a hírhedt kommandók, az SS-alakulatok számlájára kell írni, a katonák „csak” háborút viseltek, és azt tették, amit a katonának háborúban tennie kell.
A berlini kiállítás dokumentumai a mai berlinieknek is felidézik, milyen szellemben viselkedtek az akkori berliniek és a többiek. Nemcsak a korabeli napiparancsok szólnak úgy, hogy a német katonának a hadviselés mellett még kemény bosszút is kell állnia a zsidókon és a bolsevikokon, hanem a minisztériumi íróasztalok mögött is ez a szellem uralkodott.
Ezek kellemetlen tények, még a mai Németországban is. Különösen manapság, amikor a rendszerváltás közepette a történelmet amúgy is újraírják. Kelet-Németországban, az évtizedeken át elrendelt szovjetbarátság után most a másik oldalra lendül az inga: egyre-másra látnak napvilágot a leleplezések a szovjet megszállók 1945 utáni viselt dolgairól. A józanabbak persze emlékeztetnek arra is, hogy szovjet megszállók aligha kerültek volna német földre, ha Hitler nem kezdi meg a háborút, sőt a német történészek többsége azt is tényként kezeli, hogy a háború kirobbanása nem Sztálin, hanem Hitler bűne, a közvélemény mégis most a történelmi újdonságokra, az 1945 után történtekre koncentrál, és az újságolvasók megdöbbenve veszik tudomásul, hogy a koncentrációs táborok 1945 után is működtek, és a szovjet internálásoknak németek százezrei estek áldozatul. Az áldozatok egy része kisebb-nagyobb náci és háborús bűnös volt, más részük ártatlanul került az internálótáborokba, a német feljelentési hajlam, a szovjet megszállói önkény vagy a német kommunista túlbuzgóság miatt.
Könnyen hajlik hát a német polgár arra, hogy egyensúlyba hozza a mérleg két oldalát: egyik oldalon a náci háborús bűnök, másik oldalon a győztes szovjetek kemény bosszúja. A német felelősség effajta viszonylagossá tétele nem mai keletű. Reinhard Rürup professzor felidézi, hogy a nyugati oldalon a hamar bekövetkező hidegháborús évek a maguk szovjet- és kommunistaellenességével már akkor szinte kínálták a lehetőséget a felelősség eltussolására, arra, hogy utólag igazolják a Szovjetunió elleni háborút.
Az utóbbi években a változás Gorbacsovval kezdődött. Az NDK utolsó éveiben ő volt a refomra vágyók reménysége, és Németország nyugati felén is eluralkodott a Gorbi-mánia. A változóban lévő viszony feltűnő jele volt, hogy télen soha nem látott adakozó kampányt kezdtek a németek a Szovjetunió javára, miután elterjedt a híre, hogy éhínség fenyegeti a Szovjetuniót, és az újságok nem csekély hatással apelláltak a németek által okozott háborús szenvedések emlékére. A németeket ezenkívül az is motiválta, hogy Gorbacsovnak döntő szerepe volt abban, hogy a német egyesítés világpolitikai része ilyen gyorsan és fájdalommentesen lezajlott.
Tovább halnak az újságok – ezzel a szomorú kommentárral fogadta a berlini újságíró-szövetség a váratlan hírt, hogy megszűnik az egyik legtekintélyesebb keletnémet napilap, a Der Morgen. A volt NDK központi napilapjai közül ez az eddigi legnagyobb áldozata a nyugatnémet újságok és az újonnan alapított bulvárlapok térhódításának. A liberális párt egykori lapja, amely az NDK-beli fordulat idején az elsők között alakult át minőségi újsággá, hiába végzett alapos újságírói munkát, mégis elvesztette legtöbb olvasóját. A berlini újságíró-szövetség nyilatkozata szerint nehéz lenne megállapítani, hogy tényleg a romló gazdasági helyzet van-e a háttérben, vagy az új nyugati tulajdonos, a Springer-konszern hideg üzleti számításból szüntette meg a lapot. Jellemző, hogy a Der Morgen riporterei alig néhány hete kapták meg – a keletnémet újságírók közül elsőként – a német sajtó egyik díját, mert alapos és kritikus riportokat készítettek. A lap mai, utolsó számának vezércikke szomorúan állapítja meg: a jó újságírás is csak ott él meg, ahol vevőkre talál. A Der Morgen megszűnése beleillik abba a folyamatba, hogy Kelet-Németországban nemhogy új lapok is alig jöttek létre, hanem még a régiek is lassacskán megszűnnek, mert a nagy nyugatnémet lapkiadók szinte maradéktalanul átvették az egész keletnémet sajtópiacot. Esélyük most csak a bulvárlapoknak van, és még azok közül sem mindegyik bírja a versenyt.
Sörétes puskával szétlőni a fejét, úgy, hogy az agyveleje szétloccsan – ez manapság, Európa közepén, bizony, nem rokonszenves eljárás, még akkor sem, ha egy ismert újfasiszta vezető az áldozat. Pedig szóról szóra ez történt Drezdában, a nemrég még igencsak biztonságos, sőt, állambiztonságos keletnémet nagyvárosban. A példátlan merénylet méltán keltett feltűnést, már csak azért is, mert minden jel szerint nem a szélsőjobb és a szélsőbal harcának elfajulásáról van szó, hanem a szervezett alvilág megjelenéséről.
A neonácik drezdai vezére, Rainer Sonntag a fejébe vette, hogy hadat üzen a bordélyoknak és a striciknek. Nem tudni, mi foglalkoztatta inkább: a tiszta német erkölcs helyreállítása, a közvélemény rokonszenvének megnyerése vagy – ez a legvalószínűbb – az, hogy látványos akciókkal maga mögé tömörítse híveit, akik időnként vitatták vezető szerepét. Akárhogy is volt, darázsfészekbe nyúlt, hiszen a prostituáltak körüli összes üzletágat az utóbbi időben nyugatnémet profik vették a kezükbe Szászországban. Állítólag a merénylet éjszakáján indultak volna az újfasiszták egy nyilvánosházba – persze, nem azért, hanem éppen ellenkezőleg, azért, hogy móresre tanítsák az erkölcsi fertőbe süllyedteket. Ez nyilván az utolsó csepp volt a pohárban, és a szóban forgó este két jól öltözött, aranyláncos bérgyilkos bukkant fel egy drága Mercedesben. Egyikük kiszállt, tüzet nyitott, és elmenőben még egyszer belelőtt a már halott Sonntagba.
A rendőrség ezúttal szokatlanul gyors volt, és már másnap elfogatóparancsot adott ki a két gyanúsított, két nyugatnémet ellen. Azért engedem meg magamnak ezt a tiszteletlen megjegyzést a rendőrséggel szemben, mert a lapok bűnügyi, sőt immár politikai hírei tele vannak olyan esetekkel, amikor az újfasiszták támadnak – mondanom sem kell, hogy ez a gyakoribb, és nem a fordítottja –, és ilyenkor a rendőrség véletlenül sem szokta a tetteseket megtalálni. Sőt, megesett, hogy miután szélsőségesek megtámadták a vietnamiak egy munkásszállóját, a rendőrség a kétségbeesetten védekező ázsiaiakat tartóztatta le, illegális fegyverviselés miatt. Persze nem lőfegyverről volt szó, hanem sebtében összekapkodott rudakról és efféle szerszámokról.
Most, hogy az áldozat olyan ember volt, aki egyebek között a Schutzstaffel Ost – hogy mindenki értse, lefordítom: a keleti SS – megszervezője volt, a rendőrség megint behunyta a jobb szemét, amikor a merénylet miatt felháborodott újfasiszták bosszút állni indultak – no nem a fegyveres nyugatnémet bűnszövetkezetek, hanem az állandó bűnbakok: a külföldiek ellen. A drezdai belvárosban a magyarországi illetőségű „itt a piros, hol a piros” szerencselovagokat támadták meg, akiknek most nem volt szerencséjük, egyikük a verésen túl még könnyebb lefolyású szívrohamot is kapott. A rendőrség végül közbelépett: letartóztatott néhány magyart. Az egyik drezdai lap magyarázata szerint „védőőrizetről” volt szó. Az újfasisztáknak – szokás szerint – nem esett bántódásuk. Újságírók már korábban is regisztrálták: a rendőrség igazából örül az efféle rendcsinálásnak, hiszen saját maga nem tud mit kezdeni a szélhámos szerencsejátékosokkal. A rendőrség – Nyugat- és Kelet-Németországban egyaránt – egyébként is, ha már választani kell, jobban szereti a jobboldaliakat, mint a baloldaliakat vagy a külföldieket. Még azt is olvastam, hogy a határozott irányvonalhoz szokott keletnémet rendőrök némelyike a volt állampártból a legegyenesebben az ugyancsak tekintélyelvű újfasiszta csoportokhoz találja meg az utat.
Házasságon belül és kívül, pártoktatáson és üzemi bulin, és ami a fő, gyakrabban és intenzívebben. Ez derült ki a keletnémet nők szerelmi életéről, miután a német egyesítés nyomán gomba módra szaporodtak a kelet-nyugati összehasonlítások. A vélemények nem egyértelműek ugyan, de – legalábbis a keletnémet lapokban – azok a tudományos adatok kerültek többségbe, amelyek a keletnémet nők, és hát persze velük együtt a keletnémet férfiak szerencsésebb voltáról tanúskodtak. A színes hetilapokban és a tárgyszerű napilapokban minden megjelent: hetente hányszor, hány éves kortól, milyen hamar, férfival vagy egyedül, házasságban vagy félrelépve, és vajon mindjárt az első estén-e. A legtöbb adat azt mutatja, hogy az egyébként szürke NDK-ban éjszakánként igencsak színes volt a világ.
A téma egy későbbi feldolgozása
A szakértők nyomban készen álltak a magyarázattal, meg annak az ellenkezőjével is. Az egyik lélekgyógyász nő, egy nagy napilap ismert tanácsadója szerint a keletnémet nőknek természetesebb volt a viszonyuk a nemiséghez, éppen azért, mert a pártsajtó nem árasztotta el őket idevágó információkkal, ezért nem zavarta őket semmi, és nem nyomasztotta őket a teljesítménykényszer. Mások szerint minél unalmasabb és átpolitizáltabb volt a mindennapi élet, annál inkább menekültek az emberek a kellemes kis flörtökbe. A kisebbségi vélemény a maga részéről ugyancsak a reálisan létező szocializmus társadalmi viszonyaiból indul ki. Egy magdeburgi pszichológusnő szerint az NDK négy évtizeden át sivatag volt az erotika térképén, hiszen a nők 90 százaléka dolgozott, ezért se ideje, se ereje nem maradt az ágyban hancúrozni.
Más statisztikák azt mutatják, hogy a keletnémet nők érdeklődése szexügyekben tényleg eltér a nyugatnémetekétől. A szakma Németország-szerte vezető cége, a Beate Uhse szexbolthálózat pontos piackutatásai szerint Nyugat-Németországban a női kuncsaftok aránya 19 százalék, a keletnémet vevők között viszont másfélszer ennyi, 28 százalék a nők részesedése, és a határ megnyitása utáni napokban a pornómozik tulajdonosai is meglepődve tapasztalták, hogy a nyugati közönségtől eltérően a felfedezőútra induló keletnémetek között sok volt a nő, a keletnémetek gyakran párosával érkeztek. Na már most, hogy ezek az üzleti adatok mit mutatnak: azt-e, hogy a keletnémet nőknek sok a behoznivalójuk, vagy inkább azt, hogy ennyire otthonosan mozognak e téren – azon még vitatkozhatnak egy darabig a szexboltosok és a lélekbúvárok.
Bedő Iván egykori berlini rádiótudósító feleleveníti egy kivételes másfél év történéseit, egy nagy átalakulás hétköznapjait. Német történelem, magyar szemmel. Húsz év elteltével bloggá összeálló korabeli tudósítások reményekről, tévedésekről, furcsaságokról.
(Illusztráció: Horváth Zoltán, HVG 1989/35)